A második ráadásul skicces lett, napközben a munkahelyemen vázoltam fel az ákombákomot, amit este fényképeztem le. Egy – számomra – új, karácsony előtt kapott régi fényképezőgép adta az ihletet. Na innentől nem volt megállás :-), és sikerrel kereszteztem a “camera porn” és a “christmas tree bokeh” témákat, a giccsfényképezés új csimborasszóját meghódítva. ;-)

Büszke vagyok magamra, na!

Ezekkel a tsodálatos photografiákkal kívánunk minden olvasónknak boldog új évet!

szeretném innen a szilvás-fahéjas illatú teám mellől ünnepi üdvözletünket küldeni Nektek!:) Idén kicsit megkésve, mert a képek, amiket ide szántam, nem voltak publikusak, amíg a címzett meg nem kapta a rajtuk szereplő finomságokat.:) Remélem, szép, nyugodt, pihentető pár nap van mögöttetek.

A képeken az egyik meglepim látható, ugyanis idén próbáltam a “kapkodás” helyett az “alkotás” jelszót vonatkoztatni a karácsonyi készülődésre. :) Többé-kevésbé sikerült is: a dobozkák díszítése, és a bonbonreceptek közötti kutakodás idén kivételesen időben meghozta a karácsonyi hangulatom. Jó volt gondolkodni rajta, hogy kinek mit készíthetnék, vehetnék, ki minek tudna leginkább örülni… összességében heteket töltöttem ezen töprengve. Nagyon élveztem.:) Végre büszkén tudtam odaadni az egyetemista költségvetéshez mérten szerény ajándékaimat, mert a legtöbbet magam készítettem, amiket pedig nem, azokról is úgy éreztem, hogy sikerült eltalálnom, olyat adnom, aminek a másik örül majd.

És tudjátok, mi a szomorú? Hogy nem mindenkin éreztem, hogy örül. Nem  mindenkin láttam, hogy észrevenné, hogy az ajándékom válasz egy régi elejtett kívánságra, vagy hogy egy pillanatra belegondolna, hogy ebbe én esetleg többet adtam bele, mint az összeg, amibe belekerült. “Jaj, dejó, köszi” – mondják, miközben meg sem nézik igazán, mit kaptak. Kicsit csalódtam. Ha utolsó nap vettem volna valamit a még épp nyitva tartó sarki kisközértben, akkor nyilván nem érezném furán magam. De így…így el kellett gondolkodnom ezen az ünnep dolgon. Miről kellene szólnia? Normális az, hogy egy nagy nehezen összeterelt tágabb család karácsonykor tévéműsorokról és politikáról beszélget? Én ufónak éreztem magam, még ha az is.

Karácsonyfák, ünnepi díszek, koccintások, ajándékok, sok étel, sok ember… én mégis úgy éreztem, hogy valahol az ezekkel való nagy logisztikázásban elveszett a lényeg.

Még jó, hogy idén is, mint mindig, több karácsonyom is volt.:) Akadt köztük olyan is, ahol azt éreztem, hogy a figyelmemért figyelmet kaptam cserébe, és ez nagyon, nagyon jó dolog.:)

Nem vagyok audiofil, de azért igényes. A saját erősítőm nem egy nagy szám, de nem is rossz. Ehhez képest megdöbbentő volt hallani ezt az apró jószágot. A zene sokkal valódibb, sokkal élőbb lesz általa, az egyszerű zenehallgatás igazi élménnyé válik.

Eszternek van egy kedvenc felvétele Diana Krall-tól. Többek között azért is szereti annyira, mert ahogy a dal vége lecseng, van még egy-két másodpercnyi áhitatos csend, mielőtt megszólal a taps. Most kiderült, hogy nincs. Illetve, hogy van még egy hang a dal végén,  egy óvatos, nagyon halk zongorahang, csak eddig sosem hallottuk.

Az ismerősömnek az a terve, hogy egy kisebb szériát gyárt majd a csövesekből. Egy vevője már van. Már megint valami olyasmit érzek szükségesnek, amiről egy hete még azt sem tudtam, hogy létezik.

Keress rá a flickeren a “cup of bokeh” kifejezésre (vagy csak simán kattints ide). Megtalálod ugyanezt a fotót. Na jó nem ugyanezt, hanem hatszáz másikat, ami ugyanez, csak kicsit más. A téma annyira szét van fotózva, hogy már saját neve is van.

De akkor meg miért fotóztam le magam is? Jó kérdés. Jó ötletnek tűnt. Illetve nem volt jobb. Már egy hete. Illetve kettő. Alig veszem kézbe a fényképezőgépem, és nem jönnek sem a skiccek, sem a kedv, hogy a meglévő skicceket fénybe véssem.

Zavar. Egyre jobban. Zavaromban pedig remake-eltem.

Fotomegosztó szájtokat böngészve hamar megbékéltem azzal, hogy az ötleteim nem rengetik meg majd a világot, sőt, alig van esélyem olyasmit és úgy fotózni, hogy az igazán eredeti legyen (bár “Az őrszem“-re baromi büszke vagyok), de azt nem gondoltam, hogy szénné fényképezett dolgokból fogok tízezer-egyedik példányt fotózni.

Pedig lehet, hogy lesz is még egy-két remake. Ez máshogy inspirál. Illetve motivál inkább. Hogy készült az adott kép? Miként tudnék én is ilyet fotózni? És hasonlók.

De ez igazából sovány vigasz. Ettől még az inspiráció a fotós-kedv (remélem) pillanatnyi hiánya nagyon zavaró. Tapasztaltok ti hasonlót? És mit csináltok közben, mit tesztek, hogy visszatérjen a kreativitás?

Aztán amikor egyszer hárman ültünk körül egy asztalt, letekintve azt vettem észre, hogy lábainkon épp a nyomdai alapszínek (mínusz fekete) virítottak! Sejtésemről azonnal meg akartam bizonyosodni, a gardróbban teremtem, és onnan, mint a szent grált hoztam ki a fekete papaucsot! Íme: …CMYK! Érdekes módon ez a másik két résztvevőt nem lelkesítette fel annyira, mint engem :-).

Aztán az első skiccesek születése idején újra felötltött bennem a kép, és papírra vetettem a négy papucsot is (amely skiccre aztán a végtermék marhára nem hasonlít, mert a fotózáskor elővenni viszont elfelejtettem) :-). Azóta igyekszem belecsempészni ezeket a színes kacatokat azokba a képeimbe, ahova beférnek. Lesz még pár ;-)

Egy hétfő reggel, pár hete, a kávémmal a kezemben üldögéltem a kanapén, és vártam, hogy felébredjek. Nem sikerült. De közben eszembe jutott, hogy mennyire jellemző lenne ez a jelenet a fogalomra: hétfő reggel.

Napközben lerajzoltam a jelenetet egy sárga cetlire, ez látható alant. Ekkor – amikor a rajz megszületett – vettem észre, hogy kompozíciójában (konkrétan a belógó asztalban), mennyire hasonlít egy képre, amit nem sokkal korábban a flickr-en láttam. És a megálmodott színvilágot is onnan kölcsönöztem.

Még aznap rajzoltam pár hasonló mórickaábrát. Néhányból fotó született azóta. A módszer igazából arra szolgál, hogy megőrizzem a fejemben élő képet addig, amíg módom nyílik megrendezni és lefényképezni.

Újabban a képeket nem akkor látom meg, amikor fényképezővel a kezemben, vagy az arcom előtt ott vagyok a helyszínen, hanem egyéb alkalmakkor. Legtöbbször számítógép előtt ülve, mások képeit nézegetve. De már nem csak akkor. Ha bárhol napközben megfog egy gesztus, egy tárgy, egy jelenet. Ez hatalmas változás. Ezeket a látott képeket aztán gyakran lerajzolom. Ezek a skiccesek.

Ti honnan merítetek? Mikor látjátok meg a képet? Honnan származnak az ötleteitek? Mikor kattan be? Mik a módszereitek? A tapasztalataitok? Érdekelne.

(folytatása következik, melyben fény derül arra is, hogy került az ikea-papucs a képbe ;-) )

Eszter és Dani

Szombaton, este tíz után indultam sétára. A Hősök terén kezdtem, majd a Városliget felé vettem az irányt. Megelégedéssel tapasztaltam, hogy nem csak én vagyok őrült, legalább három másik, állvánnyal-fényképezőgéppel felszerelt hóembert láttam!