Eszter

Kiskoromban divattervező szerettem volna lenni. A divattervezői karrierem azonban csúnyán meghiúsult, mivel a rajztudásom makacsul megragadt a pálcikaemberkék szintjén. (Na jó, még virágot is tudok.:)) Maradtam tehát a képek nézegetésénél, meg a rajzolni tudó emberek csodálatánál.

Aztán eszembe jutott, hogy képeket alkotni nem csak ceruzával lehet…a nemlétező rajztudásom 16 évesen fényképezőgéppel kezdtem helyettesíteni, aminek az lett a vége, hogy az “okosok” rosszalló fejcsóválásai közepette érettségi után – egyetem helyett – a Práter utcai fényképész iskolában kötöttem ki. Itt rengeteget tanultam. Laboráltunk, műteremben dolgoztunk, a filmre való fotózás megtanított, hogy előbb gondolkodjunk, aztán exponáljunk. Szerettem.Viszont a végére kicsit megtört a lendület: úgy éreztem,a sok megtanult szabály elnyomja a kreativitásom, és korlátok közé szorít.

Aztán felvettek az ELTE bölcsészkarára. Ugyanaz pepitában: a fényképészet helyett most egyetemre mentem. Az előbbi jobb döntés volt.:) Az egyetemmel nem igazán szeretjük egymást, a fotó meg megharagudott rám az évekig tartó háttérbe szorulásért (megjegyzem, jogosan). Nem találtam a visszautat a fotózáshoz, pedig már tudom, hogy ez az, amit nagyon szeretek csinálni, de tényleg.  Úgy egy éve még eléggé patthelyzetnek tűnt ez így…

Aztán jött Dani.:)

És lett ez.

(ps.: a befejező formulát a látszat ellenére én koppintottam.;))

Dani

A suszter gyerekének lyukas a cipője. Nekünk meg nincs magunkról tisztességes arcképünk. 50 százalékban legalábbis. Vagyis nekem nincs. Update: most már nekem is van :-)

Az egész dolog úgy kezdődött, hogy oktatástechnológia gyakorlaton fényképezésről tanultunk. Optika, fotokémia, esztétika, vadevör. Nem mintha nagy szükségünk lett volna rá, de a tanár szerette. Hála érte neki. Mivel ez október vége felé esett, és olyankor jött meg az első három havi ösztöndíj (a TO-sok már az én időmben sem a gyorsaságukról voltak híresek) egy hétre rá apróhirdetésből vettem egy Zenitet (Zenit rúlz, forevör). Aztán vártam a decemberi ösztöndíjat, hogy legyen pénzem filmre.

És innentől nem volt megállás. Volt saját labor az apró fürdőszobában, ahol fél óra múlva kibírhatatlan lett a hőség és nem nagyon fértem el a tálkák, edények, száradó képek és a jóbarát nagyapai hagyatékából származó orosz táskanagyítógép mellett. Sosem voltam képes egy képet kétszer ugyanúgy lenagyítani (no igen, nem a módszerességemról voltam híres), de mégis imádtam.

Később jött az autofókusz, a pixelkergetés, a didzsitölasszetmenedzsment és a többi. Ezt a lehetőségek egyszerűsége miatt szeretem. Meg mert nem (nagyon) érzékeny a hőmérsékletre :-) Néha egy középformátumú Yashicával nosztalgiázom. Bár mióta legutóbb, egy – valószínűleg – fotótörténeti jelentőségű felvételeket tartalmazó tekercsről valami apró, nüansznyi hiba miatt lehívtam a teljes emulziót, és percekig könnyeimen keresztül bámultam a tökátlátszó filmet, na azóta csekélyebb intenzitással.

Aztán volt még önképzés, meg pályázati sikerélmények, meg fotós iskola.

Aztán jött Eszter.

És lett ez.