Így esett, hogy életünkben először nyitottunk egy kicsit a felszabadultabb, vidámabb Halloween irányába, amit eddig a Valentin naphoz hasonló, erőltetett jövevénynek tartottunk, és ehatárolódtunk tőle. Fogtam magam például, és utánaolvastam a Halloween történetének: megtudtam, hogy egy az évszakok változását ünneplő kelta hagyományból ered, és így rögtön közelebb is éreztem magamhoz. Számomra  egy ideje a húsvét is egyfajta “tavaszünnep”, miért ne foghatnánk fel ezt a hétvégét “ősz-ünnepként”?

Fogtuk tehát a Halottak napját és a Halloweent, összegyúrtuk őket, és kaptunk egy olyan hétvégét, ahol egyaránt volt helye az emlékezésnek, a mókának, és a legszebb őszi napok megünneplésének. Nagyon jó volt ez így, azt hiszem, itt nálunk hagyomány lesz belőle. :)

Szilvi is jó barátunk, nagyon szeretjük, többek között mert mindig pörög, mint a búgócsiga, finom sütiket süt, cicákat, illetve olykor őzikéket és egyéb rászoruló élőlényeket ment, szereti a fárasztó humort (:D), és nem utolsó sorban, afféle szakmai “ártalomként” (mondjuk úgy, a környezetkutató diplomája mellékhatásaként) “ránevelt” minket egy a réginél jóval környezettudatosabb gondolkodás- és életmódra.

A Kopaszi-gátnál fotóztuk őt, ami nagyon jó helyszín, (nemcsak fotózáshoz,  futáshoz, fröccsözéshez, vagy csak úgy is.:))  a jövőben még biztosan visszatérünk oda. Sajnos felhős volt az idő aznap, így szép ellenfényes-becsillanós-”aranyglóriás” képek nem készülhettek, de  nagyon szép környezet volt így is, különösképp alkalmas egy természetközeli sorozathoz egy természetközeli lányzóról.:)

Ha már itt tartunk, a következő hetekben én is félreteszem a nagyvárosi énemet, és természetközeli üzemmódra váltok, ugyanis vasárnaptól három hétre átteszem a székhelyem a Balaton mellé, Fonyódligetre.:) Jól hangzik, ugye? Balaton, napfény, sok játék, sport, tábortűz, kalandpark… efféle nehéz élet vár majd ott rám, ugyanis én lettem a Funside balatoni táborának fotósa, az a feladatom, hogy  mindenütt ott legyek, ahol történik valami, és megörökítsek mindent, amire később érdemes lesz visszaemlékezni.  Finoman szólva testhezálló feladat, azt hiszem.:)

Már csak az maradt hátra, hogy mindkettőnk nevében nagyon-nagyon szép, élményekkel teli nyarat kívánjak nektek.  Nyári szünet következik, találkozunk (legkésőbb) éősszel!:)

Eszterfotók

Danifotók

Eszterfotók

Danifotók

(utóirat: _tényleg_ színváltós a szeme!:))

Dani fotói:

Eszterfotók:

Nekünk persze nem kellett attól félnünk, hogy elviszi a víz a házunk és vele romba dől az életünk, de még így is érdekes volt látni, mennyire más a budapesti árvíz, mint az észak-magyarországi. Itt nem félelem és elkeseredés hatotta át a parton lévő embereket, hanem kiváncsiság és némi jókedv, mert olyasmit tett lehetővé az árvíz, ami egyébként nem jöhet szóba: az emberek birtokukba vehették a Dunát.

Épp melegedett a hosszú májusi esős idő után, és a napsütésre vágyó városlakók — kihasználva azt, hogy az autók elől már lezárták a dunamenti területeket– ellepték a partokat, élvezték a rég várt nyár első napjait. Gyermekükkel sétáló szülők, bicikliző párok, lassan korzózó nagyszülők és a rakpart mellvédjén üldögélő fiatalok váltották egymást.

Jó volt látni. Jó volt ott lenni, és sétálni a vízparton. A Nap már lebukni készült, de a kövek még ontották a hőt, és jól esett  kicsit tapicskolni a jéghideg zavaros lében.

Jó lenne akkor is, amikor nincs árvíz. Jó lenne ha a Duna két partjára épült város lakói nem lennének elzárva a víztől.

Miközben mi turistákkal, a főváros lakóival, bámész emberekkel együtt a parton andalogtunk, másutt több, mint háromezer ház rongálódott meg, melyek közül mintegy háromszáz teljesen eltűnt az áradó vízben.

Eszter így látta:

Ez a tavasz sem a fényképezőgéppel a nyakban történő országvilág-járásé, sajnos. Még annyira sem, mint az elmúlt néhány, ugyanis idén van egy extra feladatom: meg kell alkotni egy szakdolgozatot…:)  És mivel jó munkához (~Eszternek ~sok) idő kell, hát az idei tavasznak sokkal nagyobb részét töltöm (és mivel  Danim túlságosan is szolidáris: töltjük) a négy fal között, mint kellene. De vannak jó napok, amikor megfelelőnek itélem a haladást, olyankor jöhet egy szusszanásnyi szabadidő, egy kis kimozdulás, város, bringa, múzeum, fényképezőgép. :) Olyankor töltődnek a napelemeim, és az jó.:) Az egyik legutóbbi ilyen sétánkat “a város új főutcáján” tettük az ötkerben. Klassz lett.:) A keresztbe-kasul bringázhatóságért külön pirospont.:) A leglátványosabb elem a Szabadság térnél lévő nagyonintelligens szökőkút, ami érzékeli a mozgást, így lehet az, hogy száraz lábbal be lehet sétálni a közepébe. (Persze, amint az lent látszik is, kis kreativitással azért elég kiadósan el lehet ázni…:))  Jó móka lesz ez majd nyáron, a negyven fokban…!

az én napi termésem:

Dani képei:

Eszter és Dani

Jó volt így, mert lehetőségem adódott nem csak a tömeget, de az egyes résztvevőket is fotózni. Ehhez persze az is kellett, hogy nem zárt és biztosított menetoszlopban, hanem “ki-merre-szeretne” haladás volt. Ezt egyébként nagyon jó ötletnek tartom, így a CM, illetve a biciklizők tényleg részt vesznek a közlekedésben és nem gátolják azt. Szóval csak így tovább.

A városháza felé ráklépésben haladva fényképezgettem a mellettem elhaladó kerekeseket. Tetszettek, majd mindenki érdekes volt valamiért. Egy színes hosszú zokni itt, egy jópofa kalap ott, egy hosszú sál amott, ilyesmi. Aztán bicikliemelésre megérkezett a fentebb említett nemrég műtött barátom és végül Eszter is befutott.

Ekkor elkezdtünk svenkelni. Először nem jókedvünkben, hanem mert besötétedett, de aztán jó móka lett belőle. A dolog lényege az, hogy a sötét miatt bemozduló biciklistákat úgy fixáljuk a képen, hogy a fényképezőgéppel folyamatosan követve őket (a gépet az exponálás (viszonylag hosszú) ideje alatt is egyenletesen mozgatva) inkább a hátteret mozdítjuk be. Ez persze nem könnyű, meg szemtől, kartól, rutintól nagyon függ, de jó játék volt. És a színes fénycsíkká mosódó kirakatok, villamosok, autók a kerekesek mögött nagyon szépek.

Az első gondolatom az volt, hogy Esztert, mint állástalan fotográfust fényképezem. Feje fölül érkező főfényben, sötét alapon, enyhén derítve csak, a kezében valamilyen fényképezőgéppel. De azon a vasárnap délutáni fél órán, amikor épp rávattük magunkat, nem találtunk olyan magas helyiséget, ahol Eszter fölé tudtam volna lógatni egy vakut elég magasra. Így maradt az egyszerü, koncepció nélküli, de – szerintünk – nagyon is tetszetős portré.

Egy fényforrással dolgoztunk, ami bal oldalon felül volt, és áttetsző ernyőn keresztül villant. A derítés természetes fény, nagy ablakokból, jobbról.  Az utómunka Esztert magát dícséri (visszafogott retus és a kivágás).

Elnézve a mezőnyt, illetve  mindazon képeket, amelyek eddig érkeztek a pályázat első fordulójára, azt kell mondjam, nem vagyunk elmaradva :-)