Arra jutottam, hogy babát fényképezni is nagyon szeretek.:) Szerintem ezzel nem vagyok egyedül, ahogy a mellékelt ábra mutatja.;)

Szóval itt is mondom, amit a Facebookon már mondtam: hozzatok nekünk méég  babákat! :)

Aztán jöttek a lányok sorban, ismerősök, de jöttek olyanok is, akiket nem is ismertünk előtte, de tetszettek nekik a korábbi fotóink.

Jöttek a fiúk is és kiderült, hogy a lányok sokkal hangosabban lelkesednek, mint a fiúk! :-)

Fotóztunk a lakásunkban kialakított stúdióban és amikor azt már nem éreztük elégnek, akkor a szabadban is.

Aztán jött a nyár, mindenki elutazott, Eszter vidéken “dolgozott” és nem nagyon fényképeztünk. Ősszel kicsit személyesebb lett a hangvételünk, fotóztuk a saját életünket: nyaralásunkat, kiskertünket, helloween-napunkat.

Az egyszínű háttereket teljesen elhagytuk, a lámpaállványokat sem túl gyakran vettük elő, (bár épp a legutóbbi fotózáskor ezt tettük, de azt majd csak jövőre mutatjuk meg :-) )

Fényképeztünk kisgyereket, családot,  szalagavatót, végül pepdig egy gyönyörű, elvarázsolt épületben egy táncoló lányt.

Ezek mind-mind olyan dolgok voltak, amiket nem csináltunk korábban, vagy legalábbis nem ilyen formában. Büszke vagyok mindarra, amit 2011-ben csináltunk. Elindultunk egy irányba és talán nem is rossz úton. Nem tudjuk milyen lesz 2012, de az biztos, hogy nem állunk meg. Reméljük jövőre még több fotót oszthatunk meg veletek, lányokat, fiúkat, párokat, családokat, kicsiket és nagyokat, apró pillanatokat a saját életünkből és fontos pillanatokat másokéból. Számos ötletünk van, a színfalak mögött a változások már elkezdődtek, izgalmas év lesz a következő.

Örömmel búcsúztatom 2011-et, jó év volt, tele élményekkel, emlékekkel, fontos válzotásokkal. Azt kívánjuk nektek, amit magunknak: nagyszerű, boldog új évet!

(Papp Lajos)

A blog belső kezelőfelületén van egy olyan doboz, ahol mindig olvasható egy idézet, amelynek a témája általában a tudás, kreativitás, kitartás háromszögön belül helyezkedik el. Ma, ahogy megnyitottam az oldalt, hogy megírjam a legutóbbi családfotózásunkról szóló bejegyzést, ezt az idézetet dobta a gép. :)  Bele lehet kötni abba, amit mond,  lehet rajta fogást találni, de az alapvető mondandójával vitatkozni szerintem nehéz, és azt hiszem, ennél jobb mottó nem is kell a következő fotósorozatunk elé.

Pár hete Gödöllőn jártunk, hogy készítsünk egy pár fotót  az egyik legklasszabb családról, akiket ismerek.:) Amikor reggel elindultunk a szakadó esőben, nem voltak túl jók a kilátások, de szerencsére (kivételesen) jóindulatú volt velünk az időjárás, és a nap végére, amit együtt töltöttünk Klaudiával, Attilával és a gyerekekkel (Marcival, Pannival és Sárával), még a nap is kisütött.:)  Nem volt különösebb koncepciónk, illetve megint leginkább azt tudtuk, mi az, amit nem szeretnénk: nem akartunk erőltetett pózokat, nem akartunk “monddhogycsííííz”- vigyorokat, sem standard beállításokat, amilyeneket amerikai típusú családfotókon látni. Nem akartuk, hogy feszélyezze őket a fotózás.  Mindennek az ellenkezője volt a cél: életképeket szerettünk volna, valódi mosolyokkal, igazi arckifejezésekkel, úgyhogy instruálás helyett igyekeztünk “beépülni”. Eltöltöttünk velük egy napot, és azokat a pillanatképeket kerestük, ahol nem(csak) az öt ember látszik, hanem a család, amit ők öten alkotnak.

Mit mondotok, sikerült?:) Örülnénk, ha szeretnétek ezt a sorozatot, mert  mi nagyon élveztük ezt a fajta családfotózást (hogyne élveztük volna, tisztára gyereknap volt:)) és szeretnénk, ha többször adódna lehetőségünk ilyesmire.:)

Dani fotói:

Eszter fotói:

Először is, találkozol a csapatvezetőddel. Bárkit kapsz is a Funside-csapatból, borítékolom: jó fej.:)

És lesz egy csapatod:

Némi kis ismerkedés után elindul a pörgés Funside módra.

Tábortüzet gyújtunk, ahol lehet énekelni, beszélgetni

vagy hallgatni.

Mályvacukrot sütünk, és néha szállóigék születnek (“Fénykééépéész! Béééka!!” :D). Ilyenkor már alakul a banda.;)

Délelőttönként mindenki a választott elfoglaltsággal tölti az idejét: nyelvet tanul,

teniszezik

sportol

vagy lovagol.

A délután és az este a közös programoké. Volt itt minden:  lézercsata,

sportágválasztó

játékok és vetélkedők

kalandpark

strandolás

bulik

és a fellépőről se feledkezzünk meg, esetünkben (a képen épp szülinapi tortája felett örvendező) Fluor Tomiról, aki mindhárom turnusban nagy sikert aratott az ifjúság körében:)

Huhh. Milyen hosszú, és mennyi mindent kihagytam…:) Egy szó, mint száz, örültem volna, ha gyerekkoromban is lettek volna ilyen táborok, viszont ha máshonnan nézzük, tök szerencsés vagyok, mert azon kevés 17 éven felüliekhez tartozom, akik felnőtt fejjel is átélhetik a Funside-élményt.:) Remélem, a képeken azért átjön, miről beszélek…:)

sok puszi:

Eszter :)

Ez a tavasz sem a fényképezőgéppel a nyakban történő országvilág-járásé, sajnos. Még annyira sem, mint az elmúlt néhány, ugyanis idén van egy extra feladatom: meg kell alkotni egy szakdolgozatot…:)  És mivel jó munkához (~Eszternek ~sok) idő kell, hát az idei tavasznak sokkal nagyobb részét töltöm (és mivel  Danim túlságosan is szolidáris: töltjük) a négy fal között, mint kellene. De vannak jó napok, amikor megfelelőnek itélem a haladást, olyankor jöhet egy szusszanásnyi szabadidő, egy kis kimozdulás, város, bringa, múzeum, fényképezőgép. :) Olyankor töltődnek a napelemeim, és az jó.:) Az egyik legutóbbi ilyen sétánkat “a város új főutcáján” tettük az ötkerben. Klassz lett.:) A keresztbe-kasul bringázhatóságért külön pirospont.:) A leglátványosabb elem a Szabadság térnél lévő nagyonintelligens szökőkút, ami érzékeli a mozgást, így lehet az, hogy száraz lábbal be lehet sétálni a közepébe. (Persze, amint az lent látszik is, kis kreativitással azért elég kiadósan el lehet ázni…:))  Jó móka lesz ez majd nyáron, a negyven fokban…!

az én napi termésem:

Dani képei:

A  magam részéről nem igazán tudtam, mit is szeretnék kihozni a babafotós témából, mert a szívemnek igazán kedves babás képekhez több előkészület, világítás, idő, stb. kellett volna. Szívem szerint szépen világított, fehér- vagy fekete hátteres képeket készítettem volna, mindenféle giccsbe hajló kellék nélkül, a “cukiságot” mérsékelve, hogy az embernek ne az jusson eszébe, hogy “De édi!”, hanem hogy milyen szép.:) Az igazán jó babafotónak szerintem még ennél is többről kell szólnia. Talán a “babaságról”,a családról, arról, hogy milyen csodás lény az ember… és hogy ezek a pöttömök pici emberpalánták, akik egyszer majd felnőnek, és nagyon sok múlik majd rajtuk…viszont hogy milyen felnőttek lesznek, az meg rajtunk múlik. Nem állítom, hogy biztosan tudnék ilyet csinálni, de léteznek ilyen képek. :)

Egy szó mint száz, a mondanivaló szempontjából a sztájling szerintem másodlagos, de javítsatok ki, ha tévedek.  A magam részéről a falnak megyek pl. Anne Geddes virágcserépben ülő, vagy méhecskének/napraforgónak/angyalkának öltöztetett csöppségeitől… egy kisbaba nem ilyen. Egy baba sír, nevet, morcos, nyűgös vagy nyugodt, ha nagyobbacska, néha bemászik dobozokba vagy fiókokba, mert az móka, de hogy nem fog egy hatalmas bakancs (!) tetején csipkesapiban spontán elaludni , az több, mint valószínű.:) Én egy valódi babát szerettem volna a képeinken viszontlátni.

Ha viszont ez így van, adott a következő kérdés, amin elég sokat töprengtem (azért is, mert az utómunkát kicsit eltérően értelmeztük Danival :)), de most mégis nyitva hagynám: kell-e, illetve mennyire kell, mennyire szabad a babafotót retusálni…? Emlékszünk a szüleink pirospozsgásra festett fekete-fehér babaképeire, meg a sajátjainkra, a műanyag babakádakkal és törölközőkkel, de mi a helyzet ma? Mit vár egy szülő 2009 vége felé, amikor fotósokat kér meg, hogy készítsenek felvételeket a csemetéjéről?

• a, Viszonylag őszinte, realisztikus képeket a Kicsiről, úgy, ahogy ő pár naposan-hetesen kinéz: picikén, esetleg kicsit még gyűrőtten, a születés által megviselten? (Mert “…ilyenek az újszülöttek, ez ő két hetesen, így akarunk emlékezni rá…”)
• b, Kifejezetten szép képeket a babáról,a saját környezetében, sima bababőrrel, csillogó szemekkel? (Mert “…az a foltocska a homlokán úgyis elmúlik majd, miért ne lehetne leretusálni…”)

• c, Beállított, művészi képeket, akár szokatlan pózokban, jelmezekben és helyszíneken,effektekkel megtámogatva,és rendkívül alaposan retusálva? (Mert “Ő a világ legeslegszebb gyereke, és azt akarom, hogy ebben mindenki egyetértsen velem…”)

Esetleg ezek között valahol…? Komolyan, nagyon kíváncsi vagyok.

Na, ez volt az, amit mi nagyon nem akartunk, amikor felmerült a kérés, hogy fotózzunk óvodásokat.
Gödöllőn jártunk, egy nagyon helyes nagycsoportos társaság fényképezése volt a feladat.  A terv az volt, hogy “elvegyülünk” (hihi…:)), és játék közben készítünk a manókról ellesett képeket. A dolog részben bevált, abból a szempontból mindenképp, hogy a gyerekek egy idő után teljesen megszokták a jelenlétünket, és abszolút természetesen tudtak viselkedni. Sőt: annyira élvezték a fotózást, hogy az “ellesett” fotókra külön kellett vadászni, viszont alig győztünk eleget tenni a különböző kívánságoknak, mint például a készülő legófarm megörökítése, az építőkkel együtt, természetesen. Egy kislányt azért szidott össze az óvónéni, mert ” a fényképész bácsi” nyakába ugrott! :) (Pedig Fényképész Bácsit ez szerintem nem zavarta annyira.:)) A csoport tündéri volt, nagyon jó fej társaság, öröm volt velük dolgozni.:) Bár a csoportképeknél kicsit megizzadtunk, mire elértük, hogy a lehető legtöbb pöttöm a kamerába nézzen, kilátsszon a sorból, és még csak ne is pislogjon…:) Olvastam ennek megoldására egy trükköt: mondd a csoport tagjainak, akiket fotózol, hogy csukják be a szemüket, majd mire hármat számolsz, nyissák ki,és mosolyogjanak… jelentem, a siker legfeljebb 85%-os.:) De azért érdemes kipróbálni.

Meg a gyerekfotózást is. Amellett, hogy nem könnyű feladat, én nagyon élveztem, vidám,felszabadult délelőtt volt. Ovisnak lenni néha egy-egy napra így felnőtt fejjel sem rossz dolog!;)

(Az pedig kifejezetten felemelő, amikor egy kislány, akit tavaly is fotóztam már, felismer, és azt mondja,akárhányszor csak találkozunk, hogy köszöni szépen a képeket, mert olyan szépek lettek…!:) Fotózzatok gyerekeket, mert az jó.)