A  magam részéről nem igazán tudtam, mit is szeretnék kihozni a babafotós témából, mert a szívemnek igazán kedves babás képekhez több előkészület, világítás, idő, stb. kellett volna. Szívem szerint szépen világított, fehér- vagy fekete hátteres képeket készítettem volna, mindenféle giccsbe hajló kellék nélkül, a “cukiságot” mérsékelve, hogy az embernek ne az jusson eszébe, hogy “De édi!”, hanem hogy milyen szép.:) Az igazán jó babafotónak szerintem még ennél is többről kell szólnia. Talán a “babaságról”,a családról, arról, hogy milyen csodás lény az ember… és hogy ezek a pöttömök pici emberpalánták, akik egyszer majd felnőnek, és nagyon sok múlik majd rajtuk…viszont hogy milyen felnőttek lesznek, az meg rajtunk múlik. Nem állítom, hogy biztosan tudnék ilyet csinálni, de léteznek ilyen képek. :)

Egy szó mint száz, a mondanivaló szempontjából a sztájling szerintem másodlagos, de javítsatok ki, ha tévedek.  A magam részéről a falnak megyek pl. Anne Geddes virágcserépben ülő, vagy méhecskének/napraforgónak/angyalkának öltöztetett csöppségeitől… egy kisbaba nem ilyen. Egy baba sír, nevet, morcos, nyűgös vagy nyugodt, ha nagyobbacska, néha bemászik dobozokba vagy fiókokba, mert az móka, de hogy nem fog egy hatalmas bakancs (!) tetején csipkesapiban spontán elaludni , az több, mint valószínű.:) Én egy valódi babát szerettem volna a képeinken viszontlátni.

Ha viszont ez így van, adott a következő kérdés, amin elég sokat töprengtem (azért is, mert az utómunkát kicsit eltérően értelmeztük Danival :)), de most mégis nyitva hagynám: kell-e, illetve mennyire kell, mennyire szabad a babafotót retusálni…? Emlékszünk a szüleink pirospozsgásra festett fekete-fehér babaképeire, meg a sajátjainkra, a műanyag babakádakkal és törölközőkkel, de mi a helyzet ma? Mit vár egy szülő 2009 vége felé, amikor fotósokat kér meg, hogy készítsenek felvételeket a csemetéjéről?

• a, Viszonylag őszinte, realisztikus képeket a Kicsiről, úgy, ahogy ő pár naposan-hetesen kinéz: picikén, esetleg kicsit még gyűrőtten, a születés által megviselten? (Mert “…ilyenek az újszülöttek, ez ő két hetesen, így akarunk emlékezni rá…”)
• b, Kifejezetten szép képeket a babáról,a saját környezetében, sima bababőrrel, csillogó szemekkel? (Mert “…az a foltocska a homlokán úgyis elmúlik majd, miért ne lehetne leretusálni…”)

• c, Beállított, művészi képeket, akár szokatlan pózokban, jelmezekben és helyszíneken,effektekkel megtámogatva,és rendkívül alaposan retusálva? (Mert “Ő a világ legeslegszebb gyereke, és azt akarom, hogy ebben mindenki egyetértsen velem…”)

Esetleg ezek között valahol…? Komolyan, nagyon kíváncsi vagyok.

(Még szerencse, hogy Dani két vázzal szerelkezett fel, a gyakori objektívcseréket elkerülendő… így azért fényképeztem, de egy Minoltára viszonylag nehezen áll át Canonhoz szokott kéz: minden bosszantóan fordítva működik rajta.:) Szóval az igazán jó képeket ezen az esküvőn ő készítette. Nemosokára megmutatjuk őket.:) Én meg egyre erősebben gondolkodom azon a 40d vázon, amit már jó ideje tervezgetek…)

És hogy ne csak az önsajnálatról (magamon röhögésről) szóljon ez a post, ajánlom a kedves canonos kollégák figyelmébe a következő cikket a képen látható jelenségről:

A rejtélyes Error99 I. rész

A rejtélyes Error99 II. rész

Na, ez volt az, amit mi nagyon nem akartunk, amikor felmerült a kérés, hogy fotózzunk óvodásokat.
Gödöllőn jártunk, egy nagyon helyes nagycsoportos társaság fényképezése volt a feladat.  A terv az volt, hogy “elvegyülünk” (hihi…:)), és játék közben készítünk a manókról ellesett képeket. A dolog részben bevált, abból a szempontból mindenképp, hogy a gyerekek egy idő után teljesen megszokták a jelenlétünket, és abszolút természetesen tudtak viselkedni. Sőt: annyira élvezték a fotózást, hogy az “ellesett” fotókra külön kellett vadászni, viszont alig győztünk eleget tenni a különböző kívánságoknak, mint például a készülő legófarm megörökítése, az építőkkel együtt, természetesen. Egy kislányt azért szidott össze az óvónéni, mert ” a fényképész bácsi” nyakába ugrott! :) (Pedig Fényképész Bácsit ez szerintem nem zavarta annyira.:)) A csoport tündéri volt, nagyon jó fej társaság, öröm volt velük dolgozni.:) Bár a csoportképeknél kicsit megizzadtunk, mire elértük, hogy a lehető legtöbb pöttöm a kamerába nézzen, kilátsszon a sorból, és még csak ne is pislogjon…:) Olvastam ennek megoldására egy trükköt: mondd a csoport tagjainak, akiket fotózol, hogy csukják be a szemüket, majd mire hármat számolsz, nyissák ki,és mosolyogjanak… jelentem, a siker legfeljebb 85%-os.:) De azért érdemes kipróbálni.

Meg a gyerekfotózást is. Amellett, hogy nem könnyű feladat, én nagyon élveztem, vidám,felszabadult délelőtt volt. Ovisnak lenni néha egy-egy napra így felnőtt fejjel sem rossz dolog!;)

(Az pedig kifejezetten felemelő, amikor egy kislány, akit tavaly is fotóztam már, felismer, és azt mondja,akárhányszor csak találkozunk, hogy köszöni szépen a képeket, mert olyan szépek lettek…!:) Fotózzatok gyerekeket, mert az jó.)