Így esett, hogy életünkben először nyitottunk egy kicsit a felszabadultabb, vidámabb Halloween irányába, amit eddig a Valentin naphoz hasonló, erőltetett jövevénynek tartottunk, és ehatárolódtunk tőle. Fogtam magam például, és utánaolvastam a Halloween történetének: megtudtam, hogy egy az évszakok változását ünneplő kelta hagyományból ered, és így rögtön közelebb is éreztem magamhoz. Számomra  egy ideje a húsvét is egyfajta “tavaszünnep”, miért ne foghatnánk fel ezt a hétvégét “ősz-ünnepként”?

Fogtuk tehát a Halottak napját és a Halloweent, összegyúrtuk őket, és kaptunk egy olyan hétvégét, ahol egyaránt volt helye az emlékezésnek, a mókának, és a legszebb őszi napok megünneplésének. Nagyon jó volt ez így, azt hiszem, itt nálunk hagyomány lesz belőle. :)

(Papp Lajos)

A blog belső kezelőfelületén van egy olyan doboz, ahol mindig olvasható egy idézet, amelynek a témája általában a tudás, kreativitás, kitartás háromszögön belül helyezkedik el. Ma, ahogy megnyitottam az oldalt, hogy megírjam a legutóbbi családfotózásunkról szóló bejegyzést, ezt az idézetet dobta a gép. :)  Bele lehet kötni abba, amit mond,  lehet rajta fogást találni, de az alapvető mondandójával vitatkozni szerintem nehéz, és azt hiszem, ennél jobb mottó nem is kell a következő fotósorozatunk elé.

Pár hete Gödöllőn jártunk, hogy készítsünk egy pár fotót  az egyik legklasszabb családról, akiket ismerek.:) Amikor reggel elindultunk a szakadó esőben, nem voltak túl jók a kilátások, de szerencsére (kivételesen) jóindulatú volt velünk az időjárás, és a nap végére, amit együtt töltöttünk Klaudiával, Attilával és a gyerekekkel (Marcival, Pannival és Sárával), még a nap is kisütött.:)  Nem volt különösebb koncepciónk, illetve megint leginkább azt tudtuk, mi az, amit nem szeretnénk: nem akartunk erőltetett pózokat, nem akartunk “monddhogycsííííz”- vigyorokat, sem standard beállításokat, amilyeneket amerikai típusú családfotókon látni. Nem akartuk, hogy feszélyezze őket a fotózás.  Mindennek az ellenkezője volt a cél: életképeket szerettünk volna, valódi mosolyokkal, igazi arckifejezésekkel, úgyhogy instruálás helyett igyekeztünk “beépülni”. Eltöltöttünk velük egy napot, és azokat a pillanatképeket kerestük, ahol nem(csak) az öt ember látszik, hanem a család, amit ők öten alkotnak.

Mit mondotok, sikerült?:) Örülnénk, ha szeretnétek ezt a sorozatot, mert  mi nagyon élveztük ezt a fajta családfotózást (hogyne élveztük volna, tisztára gyereknap volt:)) és szeretnénk, ha többször adódna lehetőségünk ilyesmire.:)

Dani fotói:

Eszter fotói:

Amikor ideköltöztünk, egyetlen árva virágláda volt csak a korláton, abban pedig egy icipici növény, ami magától kelhetett ki a szikkadt földből. Már akkor is tudtuk, hogy ha arra kerül a sor, itt dzsungel lesz.:)

Tavaly nyáron néhány muskátlival, egy balkonparadicsommal, borostyánnal és pár fűszernövénnyel kezdtük a zöldítést, és azóta meg sem állunk.:) Az idei növényeink nagy részét már mi magunk ültettük, márciustól kezdve nevelgetjük őket, és egyre lelkesebbek vagyunk: nagyon jó élmény látni, ahogy egy pár szem magból másfél méteres napraforgó, vagy csudakék hajnalka lesz! Vagy az az érzés, ahogy reggel kilépsz az ajtón, és minden csupa szín.:) Ja, és a harmadik emeleten kiszaladni a kiskertbe egy kis bazsalikomért vagy mentáért: priceless. ;)

Szóval a Ratatouille után szabadon (“főzni bárki tud!”), én most kijelentem: kertészkedni bárki tud!Nem nehéz, nem visz el több időt, mint amennyit a facebookon amúgy is ellógnál, és nagyon, de nagyon megéri.

Nem vagyok audiofil, de azért igényes. A saját erősítőm nem egy nagy szám, de nem is rossz. Ehhez képest megdöbbentő volt hallani ezt az apró jószágot. A zene sokkal valódibb, sokkal élőbb lesz általa, az egyszerű zenehallgatás igazi élménnyé válik.

Eszternek van egy kedvenc felvétele Diana Krall-tól. Többek között azért is szereti annyira, mert ahogy a dal vége lecseng, van még egy-két másodpercnyi áhitatos csend, mielőtt megszólal a taps. Most kiderült, hogy nincs. Illetve, hogy van még egy hang a dal végén,  egy óvatos, nagyon halk zongorahang, csak eddig sosem hallottuk.

Az ismerősömnek az a terve, hogy egy kisebb szériát gyárt majd a csövesekből. Egy vevője már van. Már megint valami olyasmit érzek szükségesnek, amiről egy hete még azt sem tudtam, hogy létezik.

Egy hétfő reggel, pár hete, a kávémmal a kezemben üldögéltem a kanapén, és vártam, hogy felébredjek. Nem sikerült. De közben eszembe jutott, hogy mennyire jellemző lenne ez a jelenet a fogalomra: hétfő reggel.

Napközben lerajzoltam a jelenetet egy sárga cetlire, ez látható alant. Ekkor – amikor a rajz megszületett – vettem észre, hogy kompozíciójában (konkrétan a belógó asztalban), mennyire hasonlít egy képre, amit nem sokkal korábban a flickr-en láttam. És a megálmodott színvilágot is onnan kölcsönöztem.

Még aznap rajzoltam pár hasonló mórickaábrát. Néhányból fotó született azóta. A módszer igazából arra szolgál, hogy megőrizzem a fejemben élő képet addig, amíg módom nyílik megrendezni és lefényképezni.

Újabban a képeket nem akkor látom meg, amikor fényképezővel a kezemben, vagy az arcom előtt ott vagyok a helyszínen, hanem egyéb alkalmakkor. Legtöbbször számítógép előtt ülve, mások képeit nézegetve. De már nem csak akkor. Ha bárhol napközben megfog egy gesztus, egy tárgy, egy jelenet. Ez hatalmas változás. Ezeket a látott képeket aztán gyakran lerajzolom. Ezek a skiccesek.

Ti honnan merítetek? Mikor látjátok meg a képet? Honnan származnak az ötleteitek? Mikor kattan be? Mik a módszereitek? A tapasztalataitok? Érdekelne.

(folytatása következik, melyben fény derül arra is, hogy került az ikea-papucs a képbe ;-) )