Nekünk persze nem kellett attól félnünk, hogy elviszi a víz a házunk és vele romba dől az életünk, de még így is érdekes volt látni, mennyire más a budapesti árvíz, mint az észak-magyarországi. Itt nem félelem és elkeseredés hatotta át a parton lévő embereket, hanem kiváncsiság és némi jókedv, mert olyasmit tett lehetővé az árvíz, ami egyébként nem jöhet szóba: az emberek birtokukba vehették a Dunát.

Épp melegedett a hosszú májusi esős idő után, és a napsütésre vágyó városlakók — kihasználva azt, hogy az autók elől már lezárták a dunamenti területeket– ellepték a partokat, élvezték a rég várt nyár első napjait. Gyermekükkel sétáló szülők, bicikliző párok, lassan korzózó nagyszülők és a rakpart mellvédjén üldögélő fiatalok váltották egymást.

Jó volt látni. Jó volt ott lenni, és sétálni a vízparton. A Nap már lebukni készült, de a kövek még ontották a hőt, és jól esett  kicsit tapicskolni a jéghideg zavaros lében.

Jó lenne akkor is, amikor nincs árvíz. Jó lenne ha a Duna két partjára épült város lakói nem lennének elzárva a víztől.

Miközben mi turistákkal, a főváros lakóival, bámész emberekkel együtt a parton andalogtunk, másutt több, mint háromezer ház rongálódott meg, melyek közül mintegy háromszáz teljesen eltűnt az áradó vízben.

Eszter így látta:

Meglepő volt, vicces nagyon. Pár másodperc kellett csak, és felszakadtak néhány párna és tollfelhőbe borította a hadonászó alakokat. Közben más párnás alakok pedig futva suhantak el mellettem a tömeg irányába, hogy ki ne maradjanak a mókából. Örültem volna akkor egy párnának.

Tavaly valahogy teljesen kimaradt, idén meg az utolsó pillanatban értesültem. Nosza biciklire, és irány a Clark Ádám tér. Elég sokan voltak ott, de ami igazán meglepő volt, hogy mennyi fotós videós volt kiváncsi az eseményre. Az alagút tetején, a vár felé vezető úton, a parkot elválasztó mellvéden, mindenütt csüngtek a fényképezőgép-arcú emberek.

Meglepően jól bírták egyébként a résztvevők. Egy órával a kezdés után el kellett indulnom onnan, akkor a móka még bőven tartott. Csak már bokáig jártunk a tollban, pehelyben, szivacsban :-)

Szombaton, este tíz után indultam sétára. A Hősök terén kezdtem, majd a Városliget felé vettem az irányt. Megelégedéssel tapasztaltam, hogy nem csak én vagyok őrült, legalább három másik, állvánnyal-fényképezőgéppel felszerelt hóembert láttam!

Hétkor értünk Eszterrel a környékre, épp akkor kapcsolták fel a fényeket. Viszont már sötét volt, a kék órát lekéstük. Pedig biztosan szebb lett volna mélykék éggel.

Kezdtünk az alagút tetejéről, aztán közelebb mentünk. Többen is fotóztak, a Clark Ádám téri körforgalom híd felé eső végénél a kis járdaszigeten gyakorlatilag sorba kellett állnom, hogy felállíthassam az állványom.  A vonulást már meg sem vártuk, nyolc órára már a rakpartról fotózgattunk, aztán vége, el.

Jól néz ki, jól néz ki, de azért jó, hogy csak egy napig volt ilyen.

Egy Margit-szigeten tett esti séta eredményeként immár a Margit-híd is lefotóztatott. A sziget déli csúcsán készült a kép, épp egy hajó halad át a pesti oldal előtt. Van még egy gondolatom a Margit-hídról, ha egyszer úgyesik azt is lefotózom, nevezetesen a Gül Baba türbétől, vagy az alól valahonnan, teleobjektívvel “tömörítve” :-).