Vízállásjelentés

Amíg az ország egyik fele vagy épp útban volt a gátak felé, vagy már ott is volt és serénykedett, mi ahhoz a másik félhez tartoztunk, akik képernyőn keresztül láttuk csak az árvizet. A dunai árhullám akkor érkezett Budapestre, amikor a legkomolyabb volt a helyzet Borsodban.

Nekünk persze nem kellett attól félnünk, hogy elviszi a víz a házunk és vele romba dől az életünk, de még így is érdekes volt látni, mennyire más a budapesti árvíz, mint az észak-magyarországi. Itt nem félelem és elkeseredés hatotta át a parton lévő embereket, hanem kiváncsiság és némi jókedv, mert olyasmit tett lehetővé az árvíz, ami egyébként nem jöhet szóba: az emberek birtokukba vehették a Dunát.

Épp melegedett a hosszú májusi esős idő után, és a napsütésre vágyó városlakók — kihasználva azt, hogy az autók elől már lezárták a dunamenti területeket– ellepték a partokat, élvezték a rég várt nyár első napjait. Gyermekükkel sétáló szülők, bicikliző párok, lassan korzózó nagyszülők és a rakpart mellvédjén üldögélő fiatalok váltották egymást.

Jó volt látni. Jó volt ott lenni, és sétálni a vízparton. A Nap már lebukni készült, de a kövek még ontották a hőt, és jól esett  kicsit tapicskolni a jéghideg zavaros lében.

Jó lenne akkor is, amikor nincs árvíz. Jó lenne ha a Duna két partjára épült város lakói nem lennének elzárva a víztől.

Miközben mi turistákkal, a főváros lakóival, bámész emberekkel együtt a parton andalogtunk, másutt több, mint háromezer ház rongálódott meg, melyek közül mintegy háromszáz teljesen eltűnt az áradó vízben.

Eszter így látta:

Szólj hozzá!